emlékhelyeken - a Bányászotthon előtti park...

A parkban álló, mészkőből készült életnagyságú bányász szobor Gartner Ernő alkotása.  A II. világháborút követő időkben állították fel, és eredetileg a Bányászotthon kertjében  állt. 2004 -ben helyezték át ide - a bányászotthon előtt kialakított emlékpark központi helyére, a vasasi aknákat és tárókat megörökítő emléktáblák közé.

 

 

Komlói andezit - monolit nyerskövekre helyezett fekete márványtáblákba vannak bevésve - felsorolva a Vasas község közigazgatási területén valaha működött tárók és aknák. Megnyitásaik és bezárásainak évszámával és első tulajdonosainak nevével.

/fotók: s@só_20101023/

emlékhelyeken - a Bányászotthon...

Az épületet 1938 -ban építette a DGT és Bányászotthonnak nevezték el. A célja az volt, hogy a vasasi bányászoknak kulturált körülményeket biztosítsanak a közösségi rendezvényeikhez. Helye volt itt a bányász zenekarnak, színjátszó körnek, dalárdának. A Wiesner aknához tartozó épületet alakították - építették át nagyjából ebbe, a mai formájába.

/fotók: s@só_20101023/

Bányásztörténelem - Radó Aladár

Radó Aladár okl. bányamérnök 1922. augusztus 18-án, Hosszúhetényben született.16 éves kora után minden nyáron dolgozott csillésként, majd laboránsként a bányában. Itt aztán saját tapasztalata alapján bővíthette azokat az ismereteket, amelyeket már a bányászok otthoni meséiből ismert és elképzelt magában. A munkahely valószínűleg a közeli vasas, azaz Thommen akna lehetett.

Saját szavaival ”a jezsuiták szigorú pécsi gimnáziumában érettségiztem, a mérnöki diplomát pedig Sopronban, 1944 októberében szereztem meg”. A Magyar bányamérnökök 1876-1999 c. könyvben 844. sorszámmal szerepel.
Végzett mérnökként is Vasason kezdett dolgozni.1945. április 15-én – alig félévi gyakorlattal a háta mögött - megbízták a vasasi üzem vezetésével. Maga is úgy nyilatkozott, hogy ez bizony „nem volt könnyű feladat”, olyan környezetben, ahol az idősebb, tapasztaltabb vezetők morgolódását naponta visszahallhatta, hisz alapvetően ismerős környezetben volt. Az ismert türelemmel és szakmai tudásával hamarosan legyűrhette ezeket a kételkedőket. 

Rövidesen viszont olyan nehézségek közé kerültek, hogy egyre több szenet követeltek tőlük a széncsaták idején és az adottságok pedig egyre kedvezőtlenebbekké váltak. Hiány volt mindabban, ami a bányászkodáshoz nagyon kell, anyagokban és energiákban. A vasasi bányában a termelés gondjai mellett foglalkozni kezdett azzal, hogyan lehetne az egyre gyakrabban előforduló szén és gázkitörés kockázatait csökkenteni. Az üzem mélyülésével ugyanis a gázkitörések megszaporodtak. A gázkitörések erőművi hatása, intenzitásának csökkentése érdekében hosszú fúrólyukakban robbantásokat végeztetett. 

1951-ben áthelyezték a pécsbányatelepi üzembe, vagyis Széchenyi István aknára. Dr. Tamásy István későbbi vasasi főmérnök írta: „Radó Aladár üzemvezető bányamérnöktől a mérnöki gondolkodást, az okok keresését, a távlati szemléletet…” tanultam fiatal bányamérnökként Vasason. 

Erre az időszakra esik, hogy a hosszúhetényi terület feltárását vették számításba, mivel Vasas akkor ismert szénvagyona kimerülni látszott. Szintén Dr. Tamásy István mondta egy interjú során (Oral History) - , hogy a korábbi hosszúhetényi területre vonatkozó, rossznak vélt adatszolgáltatások és döntések miatt sokat zaklatták őt és még három személyt. A három zaklatott személy között volt Radó Aladár az aknák tervezője. A korán kezdett és meggondolatlan beruházás mellett azzal vádolták őket, hogy az ikeraknákat szándékosan rossz helyre tervezték és mélyítették le. A zaklatás a tényalapon nyugodott bányász szolidaritás miatt nem fejlődött bírósági üggyé.

A Pécsi Szénbányászati Tröszt érzékelve a biztonsági helyzet javításának szükségességét létrehozta a vállalat Kutatási Osztályát, amelynek kialakításával és megszervezésével 1952-ben Radó Aladárt bízták meg. Ennek a munkának a keretében foglalkozott azzal, hogy a széntelepek és kísérő kőzeteik metántartalmát csökkentsék, hogy a termelés során kevesebb gáz szabaduljon fel, és kevesebb gáz veszélyeztesse az ott dolgozókat. A megoldás módját az előzetes gázlecsapolásban találta meg. A Mecsekben először Vasason vezették be a gázlecsapolást, ami közismerten a metán egy részének csővezetéken való leszívását jelenti.

Kapcsolatait ápolta, mind a külföldi rokon tudományos körökkel, mind pedig a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karával. 1975-ben „ A széntelepek előzetes lecsapolása” tárgykörében, Miskolcon egyetemi doktorátust szerzett. Az egyike volt azoknak, akik a bányaművelés témakörben e szakmai címet kiérdemelték. Doktori értekezésében összefoglalta eddigi elméleti és gyakorlati munkáját. Meghatározta a gázlecsapolásnak a műveléssel kapcsolatos szabályait. A lecsapoló fúrólyuk célszerű elhelyezését és számát. Műszereket és megoldásokat fejlesztett ki a biztonságos gázkezelés, a mennyiségi és minőségi mérések érdekében.

A tudományos és felelősségteljes munka mellett 30 éven keresztül töltötte be a 1892-ben alapított Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Mecseki Csoportjának választott titkári, ügyvezető elnöki (1953-1983) funkcióját, és 25 éven keresztül - az OMBKE bányászati szakmai lapjának a „BÁNYÁSZAT”-nak szerkesztőbizottsági tagságát.

1989. november 3-án, korán, 67 éves korában hunyt el. Halála nagy vesztesége volt a mecseki bányászatnak, hisz olyan szakembert veszített, aki nemcsak szakmájának volt kiemelkedő művelője, egyik úttörő- bányaművelő szakmai doktora, hanem a bányász közösségnek is sokat adó szervezője, koordinálója. Bányász szokás szerint a klopacska hangjai mellett kisérték a pécsi központi temetőben utolsó útjára.

/forrás: Dr. Bíró József - Pécsi Bányásztörténeti Alapítvány/

Bevégeztetett....

Az eredeti bejegyzés ideje: 2009.06.17.
Egyszer volt - volt és most nincs. Bevégeztetett....


Egy település zöld szíve, ami nem volt park és nem volt játszótér, és nem volt semmi tulajdonképpen, csak ott volt. És nem az örökkévalóság óta állt ott, csak azóta - mióta én (és még pár száz vasasi) az eszemet tudom.


És nem fog állni már az örökkévalóságnak. Bevégeztetett.... Nem ajánlotta fel a tulajdonosa a helyieknek, hogy ugyan már itt ez a huszonakárhány szép gesztenyével övezett parkocska és milyen jól mutatna a falu közepén egy játszótér, pár szép hintával, paddal - neadjisten pingpong asztallal.... Esetleg egy - egy kismama és kisgyerekes anyuka az árnyas fák alá be tudott volna ülni, vagy idősek esetleg sakkozni. Úgy mint más ilyen falvakvan, városokban, ahol erre lenne igény. Itt nálunk az sincs, semmi nincs. Közömbösség az van - nagyon nagy közömbösség és befelé - illetve elfordulás.

Egyáltalán, hogyan kerülhetett erre sor? Miért hagytuk, hogy így legyen? Mindegy - most már késő, túl késő.... És most már csak abban bízom, bízhatunk, hogy a ház vagy akármi, ami ideépül szép lesz és mondjuk jobban beleillik a körötte lévő 150 éves bányatelepi hangulatba úgy, vagy jobban mint az a gesztenyés ami egyszer volt, és most nincs. Mert az nagyon beleillet ide......

2010. október 24.
...és ma bővítem - folytatom, mert amitől tartottam az nagyon bekövetkezett. Pár kép 2010. -ből, a gyönyörű vadgesztenyék helyére ezek kerültek:

legutóbb - 2010.10.23 -án ilyen...

Én azért azt gondolom, a régi Fischerkertes - vadgesztenyés állapotjában szebb volt:

...mindenikért egy -egy gyertya égjen!

Minap kaptam ehhez a témához egy verset, íme:

"Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.

Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
...
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiány fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombéli széllel.

Mint koporsón a rög, úgy csattogtak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyefák pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták."
(Rónay: Amikor a fákat kivágták)

Bányásztörténelem - Jaroslav Jicínsky

Pár korábbi bányásztörténelmi bejegyzésben említettem már Jaroslav Jicínsky nevét, aki a DGT idején a nagy fejlesztéseket vezette a pécsi szénbányászat területén. Itt és most essen szó róla.

Jaroslav Jicínsky, a cseh és a magyar bányaipar nagy alkotója.

A két világháború között a pécsi feketeszén-bányászat technikai szintje Európa élvonalához tartozott. Az 1913–30 közötti fejlesztések a bányaüzemek bezárásáig (1993.) fejtették ki kedvező hatásukat. Építészeti eredményei mai napig láthatók, elhagyatottságukban és elhanyagoltságukban is impozánsak.

Kopottságuk ellenére is jól olvasható róluk a XX. század első harmadának a bányászati építészetben elért kiváló tervezési és kivitelezési színvonala. A pécsi Szent István-akna és a Gróf Széchenyi István-akna vasbeton tornyai, kompresszorgépházai, felolvasócsarnokai mai szemmel is kiváló és esztétikus építményeknek számítanak. Nem véletlen hasonlóságuk több Ostrava környéki bányaüzem épületeivel. Technikai felszereltségük, technológiai és szociális infrastruktúrájuk képes volt rendeltetésüknek megfelelően működni az átadásuktól a bánya bezárásáig eltelt 65–80 éven keresztül. Ez elsősorban egy nagyszerű tudósnak, kiváló irányítónak, Jaroslav Jicínskynek köszönhető, akinek nevét ma már valószínűleg a néhai bányaiparban dolgozók közül is méltatlanul kevesen ismerik Pécsett.

Jaroslav Jicínsky kutna-horai bányászdinasztia tagjaként született 1870. április 9-én. A Jicínsky név Jicín városából származó embert jelent. A cseh kisváros Prágától északkeletre az ún. Cseh Paradicsomban fekszik, bányászati emlékei nincsenek. Kutna-Hora innen déli irányban kb. 50 km. Itt bányászkodtak már a XVIII. század elején a Jicínsky család tagjai, ahonnan a XIX. században költöztek Ostravába. Itt Vilmos Jicínsky, Jaroslav apja bányaigazgató volt.
Ostrava az Odera és Ostrovice folyók egyesülésénél Észak-Morvaország és Szilézia határán található. A várost 1267-ben alapították morva határerõdítményként. Az ipari méretű szénbányászat 1782-ben indult, melyre alapozták a Vitkovicei Vasgyárat. Itt üzemelték be a Habsburg Monarchia elsõ és második kokszos nagyolvasztóját (1830. és 1838.), valamint az elsõ edzõkemencét (1830.)
Nem jelent meg írásos adat arról, hogy Jaroslav Jicínsky a német, a cseh és az angol nyelv mellett beszélt-e magyarul is, mielõtt Pécsre költözött. Anyai ágon ugyanis magyar származású. Anyja a gyulafehérvári pénzverde igazgatójának leánya, Csíkszentmihályi Schreiber Laura volt. Az ifjú Jaroslav Jicínsky az akkor korszerűnek mondott bányaiparról alkotott elképzelései nyilvánvalóan édesapja hatására alakultak ki benne. 
 
Az Elsõ Duna-Gõzhajózási Társaság (DGT) 1852-ben szerzett széntermelési jogot Pécs környezetében és létesített itt bányaüzemet. A DGT a XIX. század közepén a Habsburg Monarchia legnagyobb szénfogyasztója lett, ezért igyekezett megszerezni a szénkitermelési jogot a Duna Kárpát-medencén átfolyó szakaszának középtáján, a folyamhoz közel, a Mecsekben. A XIX. század végén a DGT vezetése arra a következtetésre jutott, hogy az egyre növekvõ menynyiségi és minõségi igény már nem elégíthetõ ki sok kis kapacitású bánya termelésének fokozásával. A DGT felkérésére Gerber Frigyes salgótarjáni bányaigazgató készített német nyelvű korszerűsítési tanulmányt, melyben a bányák koncentrációját, a tíz kicsi helyett három nagy kapacitású akna létesítését javasolja, a hozzá-tartozó műszaki fejlesztéssel. Tanulmányában (1891) Vilmos Jicínsky írására hivatkozik, mely szerint „egy körzet aknáinak egymáshoz közeli telepítése a bányászat hanyatlásához vezet”.
Vilmos Jicínsky dolgozta föl és adta ki az ostravai kõszénbányászat monográfiáját. Õ alapította az elsõ bányászgõzfürdõt, az elsõ bányászzenekart, elsõként vezette be a kötélpályás szállítást a Hlubina-bányában. Jaroslav Jicínsky iskolás évei alatt gyakran járta apjával a bányákat. (Mivel az akkor lengyel többségi Ostravában nem volt cseh nyelvû középiskola, ezért középfokú tanulmányait Prágában végezte.)
Jaroslav bányamérnöki diplomáját a Leobeni Császári és Királyi Bányászati Tanintézetben szerezte. A Selmeci Akadémiáról az 1848-as forradalmi események hatására távoztak a német és cseh anyanyelvű diákok. Számukra hozták létre az ausztriai Leobenben és a csehországi Pribramban az anyaintézethez hasonló felépítési és tananyagú nemzeti iskolát. (Leoben Stájerországban, magas hegyek között található).
A leobeni intézetben a tannyelv természetesen német volt. Az osztrák környezet a cseh diák nemzeti öntudatát növelte, alapítója volt, késõbb elnöke a cseh diákok Prokop Akadémiai Egyesületének.
A diploma megszerzése után Jaroslav Jicínsky 1892-tõl az ostravai Hlubina-bánya beosztott mérnöke lett. A késõbb összevonásra kerül kisebb bányákban is dolgozott, mindenhol technológiai korszerűsítéseket vezette be. 1901-ben a Trojice-bánya üzemvezetõjeként elsõként mélyített tübbingezéssel aknát az ostravai körzetben.
31 éves korában, 1901-ben lett a Rossitzi Bánya Társaság igazgatója, melynek székhelye a Brünn (Brno) melletti Zastavkában volt. Itt apja elvei szerint a kis bányákat koncentrálta három üzemmé és korszerűsítette azokat. Az Osztrák– Magyar Monarchiában elõször telepített villamos erõművet a gyengébb minõségű szén hasznosítására. Ez látta el villamos energiával Brünnt és a morva terület jelentõs részét egy fél évszázadon keresztül. Közép-Európában elsõként épített vasbeton aknatornyot, melybe a szállítógépeket telepítette. Az ostravai bányaüzemekben német típusú acél aknatornyok álltak ebben az idõben. A Brünn közeli Kukla-akna vasbeton aknatornya lett mintája a pécsi ikertornyoknak is. Itt brikettgyárat, kokszolóművet létesített. Kutatta a szénporrobbanás elleni védekezés lehetõségeit, részt vett a bécsi Bányagázvizsgáló Bizottság munkájában, megírta a „bányafelügyelõk katekizmusa” könyvét, melyet francia nyelven is kiadtak, és állandó vizsgabizottsági tag lett a Pribrami Bányászati Fõiskolán.
Jó szemmel választotta ki a DGT a pécsi bányák korszerűsítési programjának elkészítésére. Munkájához az egész Monarchia bányaiparára vonatkozó korlátlan információs lehetõséget kapott. Felhasználta az ostravai bányáknál és a Rossitzi Bánya Társaságnál szerzett tapasztalatait, bevált módszereit. A DGT 1913-ban, 43 évesen nevezte ki a pécsi bányáinak élére igazgatónak, hogy hajtsa végre az általa 1912-ben tervezett nagy fejlesztést. Ekkor költözött Pécsre. Az 1913-ban megkezdett nagyszabású fejlesztési program keretében három korszerű, nagy kapacitású termelõakna létesítését kívánták megvalósítani. Ennek során centralizálták a szállítást, szénelõkészítést és feldolgozást, a villamosenergia-termelést. Jicínsky irányította a munkák tervezését, kivitelezésének lebonyolítását. Érdekes szervezési módszert alkalmazott. Pályáztatta a gyártókat, az ajánlatokat állandó szakmai zsűrivel véleményeztette, aminek tagjait elõzõleg cseh, német, belgiumi, francia tanulmányutakra küldte. A felelõs döntéseket hozó zsûritagok a kivitelezés során a szakterület építésének műszaki ellenõrei voltak, az üzembe helyezést követõen pedig a megvalósult üzem, üzemrész vezetõi lettek. A megvalósítás munkájában több mint ötven gyár, ill. vállalat vett részt egész Közép-Európából.

Az épületek, építmények Jicínsky működési területén hasonlóságot mutatnak. Hlubina-bányán 1925-ben befejezett bõvítés építész tervezõje Felix Neumann volt. A teljesen azonos építészeti-műszaki terv szerint készült ostravai Mihály- és Zarubek-bánya 1915-ben befejezett fejlesztésének építész tervezõje František Fiala volt. 1925-ben adták át a pécsi bánya két azonos kialakítású vasbeton aknatornyát, a Szent István-aknán és a Gróf Széchenyi István-aknán, a cseh építményekhez hasonló fürdõvel, gépházzal, egymással szinte azonos kialakítású felolvasótermekkel, központi épülettel. A két 41,2 m magas vasbeton toronyban 28,85 m magasságban kialakított gépházban helyezték el a 2-2 darab Ward–Leonard rendszerű hajtótárcsás szállítógépet. (Az egyik 1963-ban vált fölöslegessé, a másik egészen az 1989. évi leállásig dolgozott.)
A megoldás teljesen megegyezõ volt a Brünn melletti Kukla-bányában alkalmazottal. Az aknatornyok építész tervezõje a bécsi Jozeph Schöngut volt. A Vasas–Thommen-aknához villamos szállítógépeket és az acélszerkezetû aknatornyot Ostravában tervezték és gyártották. Az ostravai Mihály-bánya fürdõje teljesen azonos technikai megoldású a Pécsen épített fürdõkével. Azonos megoldású volt a korszerű ostravai bányáknál és a két pécsi aknánál kialakított öltözõrendszer is, a mennyezet alá felhúzott munkaruhákkal. (un.hengás)
 
A fejlesztés tervezése még az utolsó békeévben történt (ekkor költözött Jicínsky Magyarországra), de a megvalósítás már a háború alatt kezdõdött és a fejlesztésre legkedvezõtlenebb idõszakban folytatódott. A világháború anyaghiányokat okozott, a dolgozókat katonának vitték el, ami létszámproblémákkal járt, ugyanakkor a kitermelt szénmennyiségre szüksége volt a háborút viselõ országnak. Jellemzõ Magyarország nemzetiségi elõítélet-mentességére, ami erõsen eltért akkor a környezõ újonnan alakult országok politikájától, hogy a cseh Jicínsky a háború alatt és után is élvezte a magyar politikai és gazdasági vezetõk feltétlen bizalmát. Pedig a megalakult Csehszlovákia ellenséges országgá vált. A magyar fegyverletételt követõen 1919-ben cseh csapatok szállták meg a késõbb Trianonban elcsatolt területeken kívül Észak-Magyarországot is, területéhes vezetõi igényt tartottak a Dunántúlra a Balatonig. A Délvidéket, köztük Baranyát szerb csapatok szállták meg. Szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia, megszűnt Bécs mindenekfölöttisége. A DGT székhelye is így más országba került, az önálló Ausztriába. Ennek ellenére a csehszlovák állampolgárrá vált pécsi bányaigazgató személye nem változott, õ töretlenül irányította tovább a bányák koncentrációját, a technológiai fejlesztést és közben tudományos, szakmai publikációs tevékenységre (német és angol nyelven) is szakított idõt. 1922-ben avatták honoris causa doktorrá. Horthy Miklós kormányzó „a hazai szénbányászat területén kifejtett eredményes és értékes szolgálata elismeréséül” 1928-ban magyar királyi bányaügyi fõtanácsosi címmel tüntette ki.
 
1930-ban a DGT a pécsi fejlesztést befejezettnek nyilvánította. A világválságra tekintettel nem kívánt további fejlesztéseket, Jicínsky továbbfejlesztésre vonatkozó terveit a bécsi vezérigazgatóság ezért elutasította. Õ kérte 1931. 01. 01-tõl nyugdíjazását, ekkor már elmúlt 60 éves. 17 év után költözött vissza Csehországba (az akkori Csehszlovákiába) és a Pribrami Bányászati Fõiskola Bányaművelés Tanszékének vezetõjévé nevezték ki. Oktató, nevelõ tevékenységének Csehszlovákia cseh–morva részének német megszállása vetett véget, bezárták a cseh fõiskolákat. Szakmailag elismert maradt idõskorában is, többször kérték fel szakértõi tevékenységre.

A második világháború utáni csehszlovák politika igen negatívan értékelte a korábbi, bécsi nagyvállalatnál betöltött vezetõi posztját, a Benes-dekrétumokban megbélyegzett Magyarországon eredményesen eltöltött közel két évtizedét, a nyugati szakmai elismertséget. Ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy az idõs tudóst elzárják a nemzetközi szakmai közélettõl.
 

Felesége cseh születésű volt, német és francia nyelvtudással. Szerényen, de részt vettek Pécs társadalmi életében. Jaroslav fia még Csehországban született a XIX. század legvégén, õ a Pribami Bányászati Fõiskola kohász szakán szerzett mérnöki diplomát 1924 körül. 1945 után Csehszlovákiában magas iparági beosztásba került, majd 1952-ben koholt vádak alapján 22 évi börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 1958-ban szabadult. Az idõsebb Jaroslav Jicínsky magyarországi közvetlen munkatársai (dr. Rihmer László és Wietorisz Róbert) is hasonló sorsra jutottak a Rákosi-korszakban.
 

1954-ben a pécsi Szénbányászati Tröszt pécsi látogatásra hívta, de a csehszlovák hatóságok a „megbízhatatlan” 84 éves szakembernek nem adtak útlevelet.

Prágában hunyt el, 1959. május 2-án. Haláláról Magyarországon nem értesülhettek akkor. Utólagos tiszteletadásként munkásságáról rövid ismertetõ elõször 1989-ben jelent meg. 

/Forrás:  MÉRNÖK ÚJSÁG 2009. május/