Kétezer tíz december negyedikén, Borbála napján lett felavatva ez az emlékmű itt Vasason a Bányász emlékparkban. A VASASSAURUS CARBONIS emlékműve.....
Mert itt igazából a Komlosaurusról van szó, melynek lábnyomait először éppen Vasas meddőkőzeteiben fedezték fel. Az első lábnyomokat 1966-ban találták a vasasi külfejtésben, a fekete kőszén meddő rétegeinek felszínén. Később Komló környékéről is hasonló leletek kerültek elő, és a mecseki dinoszaurusz a Komlosaurus carbonis nevet kapta. A mecseki őshüllők mocsaras, lápos tengerparton éltek, mintegy 190 millió évvel ezelőtt. A mintegy 15 cm hosszú, háromujjú lábnyomaik őrződtek meg mindössze az időközben kőzetté szilárdult iszapban. A lépéshosszuk alapján feltételezhető, hogy maga az állat legfeljebb három méteres lehetett.
Ezt a cikket ideteszem, érdemes elolvasni és képet kaptok a GEOLÓGIA, mint egzakt(?) tudomány fogalmáról: A CIKK IDE KATTINTVA olvasható :)
Érdekes ugye? És mennyi az ellentmondás benne? Nem kevés....
Hát akkor ennyit a geológiáról - őslénytanról és a tudományról.
Inkább pár fotón a mi őshüllő fosszíliánkról, vagyis az emlékművünkről, a vasasi Vassasaurus Carbonis -ról:
A parkban álló, mészkőből készült életnagyságú bányász szobor Gartner Ernő alkotása. A II. világháborút követő időkben állították fel, és eredetileg a Bányászotthon kertjében állt. 2004 -ben helyezték át ide - a bányászotthon előtt kialakított emlékpark központi helyére, a vasasi aknákat és tárókat megörökítő emléktáblák közé.
Komlói andezit - monolit nyerskövekre helyezett fekete márványtáblákba vannak bevésve - felsorolva a Vasas község közigazgatási területén valaha működött tárók és aknák. Megnyitásaik és bezárásainak évszámával és első tulajdonosainak nevével.
Az épületet 1938 -ban építette a DGT és Bányászotthonnak nevezték el. A célja az volt, hogy a vasasi bányászoknak kulturált körülményeket biztosítsanak a közösségi rendezvényeikhez. Helye volt itt a bányász zenekarnak, színjátszó körnek, dalárdának. A Wiesner aknához tartozó épületet alakították - építették át nagyjából ebbe, a mai formájába.
Radó Aladár okl. bányamérnök 1922. augusztus 18-án, Hosszúhetényben született.16 éves kora után minden nyáron dolgozott csillésként, majd laboránsként a bányában. Itt aztán saját tapasztalata alapján bővíthette azokat az ismereteket, amelyeket már a bányászok otthoni meséiből ismert és elképzelt magában. A munkahely valószínűleg a közeli vasas, azaz Thommen akna lehetett.
Saját szavaival ”a jezsuiták szigorú pécsi gimnáziumában érettségiztem, a mérnöki diplomát pedig Sopronban, 1944 októberében szereztem meg”. A Magyar bányamérnökök 1876-1999 c. könyvben 844. sorszámmal szerepel.
Végzett mérnökként is Vasason kezdett dolgozni.1945. április 15-én – alig félévi gyakorlattal a háta mögött - megbízták a vasasi üzem vezetésével. Maga is úgy nyilatkozott, hogy ez bizony „nem volt könnyű feladat”, olyan környezetben, ahol az idősebb, tapasztaltabb vezetők morgolódását naponta visszahallhatta, hisz alapvetően ismerős környezetben volt. Az ismert türelemmel és szakmai tudásával hamarosan legyűrhette ezeket a kételkedőket.
Rövidesen viszont olyan nehézségek közé kerültek, hogy egyre több szenet követeltek tőlük a széncsaták idején és az adottságok pedig egyre kedvezőtlenebbekké váltak. Hiány volt mindabban, ami a bányászkodáshoz nagyon kell, anyagokban és energiákban. A vasasi bányában a termelés gondjai mellett foglalkozni kezdett azzal, hogyan lehetne az egyre gyakrabban előforduló szén és gázkitörés kockázatait csökkenteni. Az üzem mélyülésével ugyanis a gázkitörések megszaporodtak. A gázkitörések erőművi hatása, intenzitásának csökkentése érdekében hosszú fúrólyukakban robbantásokat végeztetett.
1951-ben áthelyezték a pécsbányatelepi üzembe, vagyis Széchenyi István aknára. Dr. Tamásy István későbbi vasasi főmérnök írta: „Radó Aladár üzemvezető bányamérnöktől a mérnöki gondolkodást, az okok keresését, a távlati szemléletet…” tanultam fiatal bányamérnökként Vasason.
Erre az időszakra esik, hogy a hosszúhetényi terület feltárását vették számításba, mivel Vasas akkor ismert szénvagyona kimerülni látszott. Szintén Dr. Tamásy István mondta egy interjú során (Oral History) - , hogy a korábbi hosszúhetényi területre vonatkozó, rossznak vélt adatszolgáltatások és döntések miatt sokat zaklatták őt és még három személyt. A három zaklatott személy között volt Radó Aladár az aknák tervezője. A korán kezdett és meggondolatlan beruházás mellett azzal vádolták őket, hogy az ikeraknákat szándékosan rossz helyre tervezték és mélyítették le. A zaklatás a tényalapon nyugodott bányász szolidaritás miatt nem fejlődött bírósági üggyé.
A Pécsi Szénbányászati Tröszt érzékelve a biztonsági helyzet javításának szükségességét létrehozta a vállalat Kutatási Osztályát, amelynek kialakításával és megszervezésével 1952-ben Radó Aladárt bízták meg. Ennek a munkának a keretében foglalkozott azzal, hogy a széntelepek és kísérő kőzeteik metántartalmát csökkentsék, hogy a termelés során kevesebb gáz szabaduljon fel, és kevesebb gáz veszélyeztesse az ott dolgozókat. A megoldás módját az előzetes gázlecsapolásban találta meg. A Mecsekben először Vasason vezették be a gázlecsapolást, ami közismerten a metán egy részének csővezetéken való leszívását jelenti.
Kapcsolatait ápolta, mind a külföldi rokon tudományos körökkel, mind pedig a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karával. 1975-ben „ A széntelepek előzetes lecsapolása” tárgykörében, Miskolcon egyetemi doktorátust szerzett. Az egyike volt azoknak, akik a bányaművelés témakörben e szakmai címet kiérdemelték. Doktori értekezésében összefoglalta eddigi elméleti és gyakorlati munkáját. Meghatározta a gázlecsapolásnak a műveléssel kapcsolatos szabályait. A lecsapoló fúrólyuk célszerű elhelyezését és számát. Műszereket és megoldásokat fejlesztett ki a biztonságos gázkezelés, a mennyiségi és minőségi mérések érdekében.
A tudományos és felelősségteljes munka mellett 30 éven keresztül töltötte be a 1892-ben alapított Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Mecseki Csoportjának választott titkári, ügyvezető elnöki (1953-1983) funkcióját, és 25 éven keresztül - az OMBKE bányászati szakmai lapjának a „BÁNYÁSZAT”-nak szerkesztőbizottsági tagságát.
1989. november 3-án, korán, 67 éves korában hunyt el. Halála nagy vesztesége volt a mecseki bányászatnak, hisz olyan szakembert veszített, aki nemcsak szakmájának volt kiemelkedő művelője, egyik úttörő- bányaművelő szakmai doktora, hanem a bányász közösségnek is sokat adó szervezője, koordinálója. Bányász szokás szerint a klopacska hangjai mellett kisérték a pécsi központi temetőben utolsó útjára.
/forrás: Dr. Bíró József - Pécsi Bányásztörténeti Alapítvány/
Az eredeti bejegyzés ideje: 2009.06.17.
Egyszer volt - volt és most nincs. Bevégeztetett....
Egy település zöld szíve, ami nem volt park és nem volt játszótér, és nem volt semmi tulajdonképpen, csak ott volt. És nem az örökkévalóság óta állt ott, csak azóta - mióta én (és még pár száz vasasi) az eszemet tudom.
És nem fog állni már az örökkévalóságnak. Bevégeztetett.... Nem ajánlotta fel a tulajdonosa a helyieknek, hogy ugyan már itt ez a huszonakárhány szép gesztenyével övezett parkocska és milyen jól mutatna a falu közepén egy játszótér, pár szép hintával, paddal - neadjisten pingpong asztallal.... Esetleg egy - egy kismama és kisgyerekes anyuka az árnyas fák alá be tudott volna ülni, vagy idősek esetleg sakkozni. Úgy mint más ilyen falvakvan, városokban, ahol erre lenne igény. Itt nálunk az sincs, semmi nincs. Közömbösség az van - nagyon nagy közömbösség és befelé - illetve elfordulás.
Egyáltalán, hogyan kerülhetett erre sor? Miért hagytuk, hogy így legyen? Mindegy - most már késő, túl késő.... És most már csak abban bízom, bízhatunk, hogy a ház vagy akármi, ami ideépül szép lesz és mondjuk jobban beleillik a körötte lévő 150 éves bányatelepi hangulatba úgy, vagy jobban mint az a gesztenyés ami egyszer volt, és most nincs. Mert az nagyon beleillet ide......
2010. október 24.
...és ma bővítem - folytatom, mert amitől tartottam az nagyon bekövetkezett. Pár kép 2010. -ből, a gyönyörű vadgesztenyék helyére ezek kerültek:
legutóbb - 2010.10.23 -án ilyen...
Én azért azt gondolom, a régi Fischerkertes - vadgesztenyés állapotjában szebb volt:
...mindenikért egy -egy gyertya égjen!
Minap kaptam ehhez a témához egy verset, íme:
"Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
...
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiány fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombéli széllel.
Mint koporsón a rög, úgy csattogtak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyefák pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták."
(Rónay: Amikor a fákat kivágták)
Pár korábbi bányásztörténelmi bejegyzésben említettem már Jaroslav Jicínsky nevét, aki a DGT idején a nagy fejlesztéseket vezette a pécsi szénbányászat területén. Itt és most essen szó róla.
Jaroslav Jicínsky, a cseh és a magyar bányaipar nagy alkotója.
A két világháború között a pécsi feketeszén-bányászat technikai szintje Európa élvonalához tartozott. Az 1913–30 közötti fejlesztések a bányaüzemek bezárásáig (1993.) fejtették ki kedvező hatásukat. Építészeti eredményei mai napig láthatók, elhagyatottságukban és elhanyagoltságukban is impozánsak.
Kopottságuk ellenére is jól olvasható róluk a XX. század első harmadának a bányászati építészetben elért kiváló tervezési és kivitelezési színvonala. A pécsi Szent István-akna és a Gróf Széchenyi István-akna vasbeton tornyai, kompresszorgépházai, felolvasócsarnokai mai szemmel is kiváló és esztétikus építményeknek számítanak. Nem véletlen hasonlóságuk több Ostrava környéki bányaüzem épületeivel. Technikai felszereltségük, technológiai és szociális infrastruktúrájuk képes volt rendeltetésüknek megfelelően működni az átadásuktól a bánya bezárásáig eltelt 65–80 éven keresztül. Ez elsősorban egy nagyszerű tudósnak, kiváló irányítónak, Jaroslav Jicínskynek köszönhető, akinek nevét ma már valószínűleg a néhai bányaiparban dolgozók közül is méltatlanul kevesen ismerik Pécsett.
Jaroslav Jicínsky kutna-horai bányászdinasztia tagjaként született 1870. április 9-én. A Jicínsky név Jicín városából származó embert jelent. A cseh kisváros Prágától északkeletre az ún. Cseh Paradicsomban fekszik, bányászati emlékei nincsenek. Kutna-Hora innen déli irányban kb. 50 km. Itt bányászkodtak már a XVIII. század elején a Jicínsky család tagjai, ahonnan a XIX. században költöztek Ostravába. Itt Vilmos Jicínsky, Jaroslav apja bányaigazgató volt.
Ostrava az Odera és Ostrovice folyók egyesülésénél Észak-Morvaország és Szilézia határán található. A várost 1267-ben alapították morva határerõdítményként. Az ipari méretű szénbányászat 1782-ben indult, melyre alapozták a Vitkovicei Vasgyárat. Itt üzemelték be a Habsburg Monarchia elsõ és második kokszos nagyolvasztóját (1830. és 1838.), valamint az elsõ edzõkemencét (1830.) Nem jelent meg írásos adat arról, hogy Jaroslav Jicínsky a német, a cseh és az angol nyelv mellett beszélt-e magyarul is, mielõtt Pécsre költözött. Anyai ágon ugyanis magyar származású. Anyja a gyulafehérvári pénzverde igazgatójának leánya, Csíkszentmihályi Schreiber Laura volt. Az ifjú Jaroslav Jicínsky az akkor korszerűnek mondott bányaiparról alkotott elképzelései nyilvánvalóan édesapja hatására alakultak ki benne.
Az Elsõ Duna-Gõzhajózási Társaság (DGT) 1852-ben szerzett széntermelési jogot Pécs környezetében és létesített itt bányaüzemet. A DGT a XIX. század közepén a Habsburg Monarchia legnagyobb szénfogyasztója lett, ezért igyekezett megszerezni a szénkitermelési jogot a Duna Kárpát-medencén átfolyó szakaszának középtáján, a folyamhoz közel, a Mecsekben. A XIX. század végén a DGT vezetése arra a következtetésre jutott, hogy az egyre növekvõ menynyiségi és minõségi igény már nem elégíthetõ ki sok kis kapacitású bánya termelésének fokozásával. A DGT felkérésére Gerber Frigyes salgótarjáni bányaigazgató készített német nyelvű korszerűsítési tanulmányt, melyben a bányák koncentrációját, a tíz kicsi helyett három nagy kapacitású akna létesítését javasolja, a hozzá-tartozó műszaki fejlesztéssel. Tanulmányában (1891) Vilmos Jicínsky írására hivatkozik, mely szerint „egy körzet aknáinak egymáshoz közeli telepítése a bányászat hanyatlásához vezet”.
Vilmos Jicínsky dolgozta föl és adta ki az ostravai kõszénbányászat monográfiáját. Õ alapította az elsõ bányászgõzfürdõt, az elsõ bányászzenekart, elsõként vezette be a kötélpályás szállítást a Hlubina-bányában. Jaroslav Jicínsky iskolás évei alatt gyakran járta apjával a bányákat. (Mivel az akkor lengyel többségi Ostravában nem volt cseh nyelvû középiskola, ezért középfokú tanulmányait Prágában végezte.)
Jaroslav bányamérnöki diplomáját a Leobeni Császári és Királyi Bányászati Tanintézetben szerezte. A Selmeci Akadémiáról az 1848-as forradalmi események hatására távoztak a német és cseh anyanyelvű diákok. Számukra hozták létre az ausztriai Leobenben és a csehországi Pribramban az anyaintézethez hasonló felépítési és tananyagú nemzeti iskolát. (Leoben Stájerországban, magas hegyek között található).
A leobeni intézetben a tannyelv természetesen német volt. Az osztrák környezet a cseh diák nemzeti öntudatát növelte, alapítója volt, késõbb elnöke a cseh diákok Prokop Akadémiai Egyesületének.
A diploma megszerzése után Jaroslav Jicínsky 1892-tõl az ostravai Hlubina-bánya beosztott mérnöke lett. A késõbb összevonásra kerül kisebb bányákban is dolgozott, mindenhol technológiai korszerűsítéseket vezette be. 1901-ben a Trojice-bánya üzemvezetõjeként elsõként mélyített tübbingezéssel aknát az ostravai körzetben.
31 éves korában, 1901-ben lett a Rossitzi Bánya Társaság igazgatója, melynek székhelye a Brünn (Brno) melletti Zastavkában volt. Itt apja elvei szerint a kis bányákat koncentrálta három üzemmé és korszerűsítette azokat. Az Osztrák– Magyar Monarchiában elõször telepített villamos erõművet a gyengébb minõségű szén hasznosítására. Ez látta el villamos energiával Brünnt és a morva terület jelentõs részét egy fél évszázadon keresztül. Közép-Európában elsõként épített vasbeton aknatornyot, melybe a szállítógépeket telepítette. Az ostravai bányaüzemekben német típusú acél aknatornyok álltak ebben az idõben. A Brünn közeli Kukla-akna vasbeton aknatornya lett mintája a pécsi ikertornyoknak is. Itt brikettgyárat, kokszolóművet létesített. Kutatta a szénporrobbanás elleni védekezés lehetõségeit, részt vett a bécsi Bányagázvizsgáló Bizottság munkájában, megírta a „bányafelügyelõk katekizmusa” könyvét, melyet francia nyelven is kiadtak, és állandó vizsgabizottsági tag lett a Pribrami Bányászati Fõiskolán.
Jó szemmel választotta ki a DGT a pécsi bányák korszerűsítési programjának elkészítésére. Munkájához az egész Monarchia bányaiparára vonatkozó korlátlan információs lehetõséget kapott. Felhasználta az ostravai bányáknál és a Rossitzi Bánya Társaságnál szerzett tapasztalatait, bevált módszereit. A DGT 1913-ban, 43 évesen nevezte ki a pécsi bányáinak élére igazgatónak, hogy hajtsa végre az általa 1912-ben tervezett nagy fejlesztést. Ekkor költözött Pécsre. Az 1913-ban megkezdett nagyszabású fejlesztési program keretében három korszerű, nagy kapacitású termelõakna létesítését kívánták megvalósítani. Ennek során centralizálták a szállítást, szénelõkészítést és feldolgozást, a villamosenergia-termelést. Jicínsky irányította a munkák tervezését, kivitelezésének lebonyolítását. Érdekes szervezési módszert alkalmazott. Pályáztatta a gyártókat, az ajánlatokat állandó szakmai zsűrivel véleményeztette, aminek tagjait elõzõleg cseh, német, belgiumi, francia tanulmányutakra küldte. A felelõs döntéseket hozó zsûritagok a kivitelezés során a szakterület építésének műszaki ellenõrei voltak, az üzembe helyezést követõen pedig a megvalósult üzem, üzemrész vezetõi lettek. A megvalósítás munkájában több mint ötven gyár, ill. vállalat vett részt egész Közép-Európából.
Az épületek, építmények Jicínsky működési területén hasonlóságot mutatnak. Hlubina-bányán 1925-ben befejezett bõvítés építész tervezõje Felix Neumann volt. A teljesen azonos építészeti-műszaki terv szerint készült ostravai Mihály- és Zarubek-bánya 1915-ben befejezett fejlesztésének építész tervezõje František Fiala volt. 1925-ben adták át a pécsi bánya két azonos kialakítású vasbeton aknatornyát, a Szent István-aknán és a Gróf Széchenyi István-aknán, a cseh építményekhez hasonló fürdõvel, gépházzal, egymással szinte azonos kialakítású felolvasótermekkel, központi épülettel. A két 41,2 m magas vasbeton toronyban 28,85 m magasságban kialakított gépházban helyezték el a 2-2 darab Ward–Leonard rendszerű hajtótárcsás szállítógépet. (Az egyik 1963-ban vált fölöslegessé, a másik egészen az 1989. évi leállásig dolgozott.)
A megoldás teljesen megegyezõ volt a Brünn melletti Kukla-bányában alkalmazottal. Az aknatornyok építész tervezõje a bécsi Jozeph Schöngut volt. A Vasas–Thommen-aknához villamos szállítógépeket és az acélszerkezetû aknatornyot Ostravában tervezték és gyártották. Az ostravai Mihály-bánya fürdõje teljesen azonos technikai megoldású a Pécsen épített fürdõkével. Azonos megoldású volt a korszerű ostravai bányáknál és a két pécsi aknánál kialakított öltözõrendszer is, a mennyezet alá felhúzott munkaruhákkal. (un.hengás)
A fejlesztés tervezése még az utolsó békeévben történt (ekkor költözött Jicínsky Magyarországra), de a megvalósítás már a háború alatt kezdõdött és a fejlesztésre legkedvezõtlenebb idõszakban folytatódott. A világháború anyaghiányokat okozott, a dolgozókat katonának vitték el, ami létszámproblémákkal járt, ugyanakkor a kitermelt szénmennyiségre szüksége volt a háborút viselõ országnak. Jellemzõ Magyarország nemzetiségi elõítélet-mentességére, ami erõsen eltért akkor a környezõ újonnan alakult országok politikájától, hogy a cseh Jicínsky a háború alatt és után is élvezte a magyar politikai és gazdasági vezetõk feltétlen bizalmát. Pedig a megalakult Csehszlovákia ellenséges országgá vált. A magyar fegyverletételt követõen 1919-ben cseh csapatok szállták meg a késõbb Trianonban elcsatolt területeken kívül Észak-Magyarországot is, területéhes vezetõi igényt tartottak a Dunántúlra a Balatonig. A Délvidéket, köztük Baranyát szerb csapatok szállták meg. Szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia, megszűnt Bécs mindenekfölöttisége. A DGT székhelye is így más országba került, az önálló Ausztriába. Ennek ellenére a csehszlovák állampolgárrá vált pécsi bányaigazgató személye nem változott, õ töretlenül irányította tovább a bányák koncentrációját, a technológiai fejlesztést és közben tudományos, szakmai publikációs tevékenységre (német és angol nyelven) is szakított idõt. 1922-ben avatták honoris causa doktorrá. Horthy Miklós kormányzó „a hazai szénbányászat területén kifejtett eredményes és értékes szolgálata elismeréséül” 1928-ban magyar királyi bányaügyi fõtanácsosi címmel tüntette ki.
1930-ban a DGT a pécsi fejlesztést befejezettnek nyilvánította. A világválságra tekintettel nem kívánt további fejlesztéseket, Jicínsky továbbfejlesztésre vonatkozó terveit a bécsi vezérigazgatóság ezért elutasította. Õ kérte 1931. 01. 01-tõl nyugdíjazását, ekkor már elmúlt 60 éves. 17 év után költözött vissza Csehországba (az akkori Csehszlovákiába) és a Pribrami Bányászati Fõiskola Bányaművelés Tanszékének vezetõjévé nevezték ki. Oktató, nevelõ tevékenységének Csehszlovákia cseh–morva részének német megszállása vetett véget, bezárták a cseh fõiskolákat. Szakmailag elismert maradt idõskorában is, többször kérték fel szakértõi tevékenységre.
A második világháború utáni csehszlovák politika igen negatívan értékelte a korábbi, bécsi nagyvállalatnál betöltött vezetõi posztját, a Benes-dekrétumokban megbélyegzett Magyarországon eredményesen eltöltött közel két évtizedét, a nyugati szakmai elismertséget. Ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy az idõs tudóst elzárják a nemzetközi szakmai közélettõl.
Felesége cseh születésű volt, német és francia nyelvtudással. Szerényen, de részt vettek Pécs társadalmi életében. Jaroslav fia még Csehországban született a XIX. század legvégén, õ a Pribami Bányászati Fõiskola kohász szakán szerzett mérnöki diplomát 1924 körül. 1945 után Csehszlovákiában magas iparági beosztásba került, majd 1952-ben koholt vádak alapján 22 évi börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 1958-ban szabadult. Az idõsebb Jaroslav Jicínsky magyarországi közvetlen munkatársai (dr. Rihmer László és Wietorisz Róbert) is hasonló sorsra jutottak a Rákosi-korszakban.
1954-ben a pécsi Szénbányászati Tröszt pécsi látogatásra hívta, de a csehszlovák hatóságok a „megbízhatatlan” 84 éves szakembernek nem adtak útlevelet.
Prágában hunyt el, 1959. május 2-án. Haláláról Magyarországon nem értesülhettek akkor. Utólagos tiszteletadásként munkásságáról rövid ismertetõ elõször 1989-ben jelent meg.
A tulajdonos, a Baranya megyei Önkormányzat mostanra lépett a dologban. Elkezdték lebontani, elvinni innen ezt az egykor szebb napokat látott, jelen állapotjában már csak gyalázatos romhalmazt.
2010. szeptember 12 -én a Vasasért Egyesület szervezésében volt egy nagyszerű lehetőség megnézni ezt a külfejtési gödröt belülről. Hivatalosan, engedéllyel. Kevesen éltek - éltetek vele. Az egyesület előtte felkért, hogy mondjak pár szót arról, ami itt látható. Én itt, és most megköszönöm mindazoknak akik kilátogattak ide, és meghallgattak engem. Nem esett (valamiért épp) az eső, és sár sem volt..... Elmondtam pár dolgot, olvassátok el:
"Köszöntő
Volt itt egyszer, ezen a vidéken egy szakma, a mecseki bányászat. Manapság erre már csak a mecseki bányászkodás jeles helyszínein állított félszáz emlékkő és emléktábla emlékeztet, és a világon egyedülállóan, a mecseki bányász lakóhelyeken naponta egyszerre megszólaló 13 zenélő óra (tisztelet a bányász szaknak).
Továbbá ez a „gödör” aminek a szélén állunk. Ez az irdatlan tájseb, ez a közel 200 m mély gödör, meghökkentő méreteivel, megállásra késztet mindenkit aki betéved ide. Mindenképpen érdemes innen fentről - kívülről megnézni ezt az inkább abbahagyott, mint felhagyott külfejtést, hiszen ritkán láthatjuk ilyen mélységig feltárva a föld mélyét és a felépítő rétegsorokat.
Most, a Vasasért Egyesület által rendezett - Kultúrszüret a határtalan város peremén c. közösségi napkeretében szeretnék erről a területről, a földtanáról, a vasasi bányászkodásról, és az egyszer volt Vasasbányáról pár gondolatot megosztani önökkel, akik kilátogattak ide.
Megköszönve a Pannonpower Zrt. vezetőségének hozzájárulását, hogy erre – ebben a formában lehetőséget biztosítottak.
Földtörténet - földtan
A Keleti-Mecseket zömmel a jura-kréta üledékes és vulkáni kőzetek építik fel. Ez az anyag nem karsztosodik, így a Nyugati-Mecsekkel (perm időszaki homokkő) szemben látképét a mélyen bevágódott völgyek határozzák meg, a változatos völgyhálózat talán a Mecsek legszebb részévé teszi.
A földtörténeti középkor középső emeletében, a jura legelején a liászban ( úgy 200 millió éve) tengerparti mocsarakban alakultak ki a feketekőszén telepek. Hosszú, elnyújtott „S” alakban Pécsbányától indulva – Szabolcs - Rücker – Somogy – Vasas (Hetény) – majd Bétánál meredeken átfordulva Komló (Kossuth és Zobák) felé és onnan Szászvár – Nagymányok irányában ellaposodva, mintegy 300 km2 területen települ.
Abban az időszakban a tengerparti, mocsaras területeken dús növényzet tenyészett (harasztok, páfrányok, fenyőfélék), ebből keletkezett hazánk egyetlen feketekőszén előfordulása a Mecsekben. Közben a tenger többször is elöntötte a területet, ennek homokköves, agyagköves, márgás üledékei váltakoznak a szenes rétegekkel. Metánképződés is ekkor, a szénülés folyamán indult meg, a gáz bezáródott a telepekbe. A kőszén növénymaradványai nagymértékben átalakultak, de az őket elválasztó meddő rétegsorokban lehet találni fossziliákat - levéllenyomatokat, illetve tengeri elöntés idejéből származó kagylómaradványokat.
A magyarországi "dínórajongók" nagy bánatára a hüllők uralmával jellemezhető földtörténeti középidőben, vagyis a triász, a jura és a kréta időszakok idején szinte kizárólag tengeri képződmények rakódtak le a mai Magyarország területén. Emiatt aztán bővelkedünk a tengeri szervezetek ősmaradványaiban (pl. ammoniteszekben, csigákban, kagylókban), viszont alig-alig fordulnak elő az egykori szárazföldön élt élőlények fosszíliái.
Ekkor élt a Komloszaurusz is, melynek lábnyomait először éppen Vasas meddőkőzeteiben fedezték fel Az első lábnyomokat 1966-ban találták a vasasi külfejtésben, a fekete kőszén meddő rétegeinek felszínén. Később Komló környékéről is hasonló leletek kerültek elő, így kapta a mecseki dinoszaurusz a Komlosaurus carbonis nevet. A mecseki őshüllők mocsaras, lápos tengerparton éltek, mintegy 190 millió évvel ezelőtt. A mintegy 15 cm hosszú, háromujjú lábnyomaik őrződtek meg mindössze az időközben kőzetté szilárdult iszapban. A lépéshosszuk alapján feltételezhető, hogy maga az állat legfeljebb három méteres lehetett.
Még az alsó-jurában kimélyült a tenger, és ez véget is vetett a kőszénképződésnek, de addigra itt Vasasnál 700-900 m vastag kőszenes telep alakult ki. Hosszú időszakon keresztül csak tengeri üledékképződés következett. Ezt csak az alsó-krétában szakította meg a részben tenger alatti vulkanizmus. A közeli Köves-tető fonolitja ( fonolit: a bazalthoz hasonló, világosszürke-zöldes vulkáni kőzet, nevét arról kapta, hogy megütve csengő hangot ad) benyomult a rétegekbe, és elroncsolta, elkokszosította a széntelepek egy részét.
A tengerparti mocsarak hatására megnövekedett a terület vastartalma (innen kaphatta a nevét), a szénrétegek között gyakori ásvány a vasszulfid, pirit illetve markazit formájában. Ezért ez a szén hajlamos az öngyulladásra.
A kréta végén a terület kiemelkedett, az addig közel szintes telepek akkor kerültek a jelenlegi dőlésviszonyok ( itt Vasasnál 30 – 50° közé) majd a meginduló intenzív mállás hatására gyakorlatilag lekoptak a hegyek.
/Ásványképződés manapság: Egy szulfát az Ammóniomagnéziovoltait nevet kapta, mely új, víztartalmú ammóniumszulfát. Típuslelőhelye ez a Pécs-Vasasi, szénbánya külfejtés. Megtalálója Papp Csaba, a legkiválóbb hazai amatőr ásványismerők közé tartozó pécsi ásványgyűjtő. Felfedezői Sajó István, az MTA Kémiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa és Szakáll Sándor. Az ásvány sárgásbarna 0,1‐0,2 mm-es izometrikus termetű kristályokként jelenik meg. Leginkább más ammóniumtartalmú szulfátok kísérik. Rokonságát a voltait (egy víztartalmú kálium-vas-szulfát) képezi./
Bányászat történet
És megjelent az ember…
A vasasi feketekőszén-bányászat az 1700-as évek második felében kezdődött.
A szénterület a pécsi medencerész keleti szélén helyezkedik el, a széntelepek "S"alakot leíró csapásvonulatának É-D irányú szakaszán. Mivel a területen a szénrétegek meredek településben találhatók, ez igen kedvező lehetőséget biztosított a külszín - közeli külfejtéses és táró bányászatnak.
Az 1760- as években pécsváradi kovácsok használták a vasasi kőszenet. Az 1770-1780-as években a helyi kisiparosok, főleg a tűzzel dolgozó mesteremberek kezdték a szenet a felszíni kibúvásokon fejteni. A kőszénbányászat kezdetben igen alacsony színvonalon folyt.
A mecseki közhasznú szénbányászatot – 1782 –től Decker Fülöp és Hasenhandel Simon pécsváradi polgár - a pesti egyetem alapítványi uradalmainak pécsváradi jószágkormányzósága alá tartozó vasasi birtokán – indította el.
1794 – 1829 között uradalmi kezelésben voltak az itteni táróbányák. Az 1800-as évek elején az udvari kamara létrehozta a Pécsi Kincstári Bányaigazgatóságot, amelynek élére Berks Pétert nevezték ki. Ekkor négy nagyobb és hét kisebb tárót műveltek. Berks tevékenységének jelentős része a kor egyetlen igazi bányaüzemének, a vasasinak korszerűsítésére, fejlesztésére irányult. A vasasi üzemben kipróbálták a Davy-féle biztonsági lámpát, megkísérelték a vasasi szén mesterséges kokszosítását. A jelentés szerint az eredmény kitűnő volt.
Azonban az ismét bérletbe adás majd uradalmi kezelésbe vétel utáni időszak (1829 -1845) jelentős visszaesést jelentett a vasasi bányászatban, 1845-re már csak egy bánya, Mihály-táró működött….
#
1868 – ban vásárolta meg a telket a DGT, ezzel megkezdődött a vasasi szénbányászkodás történetének közel száz éves, nagy korszaka.
Vasas a DGT legnagyobb kiterjedésű bányabirtoka volt. Fő szállító aknája a korszerűsített Thommen I. –akna , 193 m mélységgel, fő szellőztető aknája pedig a később mélyített Thommen II-akna. Az aknából kiszállított szén Vasasról 3 km hosszú sodronykötélpályán Rücker aknára került, majd onnan a Szabolcs-tárón át villamosított mozdonyvontatással a Ferenc József aknai bunkerrendszerbe és innen a normál nyomtávú villamosított iparvasúton keresztül az újhegyi szénmosóba. Az aknákhoz kapcsolódó aknaházban irodák, felolvasó, lámpakamra, tiszti-altiszti-legénységi fürdők és a mentőállomás volt. Rendelkezett anyagraktárral és műhelyekkel, kompresszorgépházzal. Az üzemudvarhoz tartozott a fatér, a palahányó, és az iszapoláshoz szükséges létesítmények. A bánya vízellátását a duzzasztóművel ellátott víztározó, szivattyútelep és vízvezetékrendszer, a melegvíz ellátást és a fűtést saját kazántelep biztosította.
A külszíni és bányabeli csilleszállításhoz alkalmazott lovak elhelyezésére istállók és gazdasági épületek álltak rendelkezésre. 1868 – ban 100 főt foglalkoztatott.
Az üzem kezelésében volt a bányabirtokon épített vasasi lakótelep, a Thommen- és Liget-telep iskoláival, közművekkel.
A DGT üzemeltetése alatt jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az aknák továbbmélyítésével, szellőztetési és szállítási korszerűsítésekkel és koncentrációs törekvésekkel 1913 – 27 között. A munkálatok irányítója Jaroslav Jicsinszky cseh – morva bányamérnök volt.
#
A II .világháború idején. A pécsvidéki bányákat már 1938-tól bonyolult tulajdonlási és vezetési szerkezet jellemezte. Ausztria bekebelezése után a társaságot a Gőring Művek tulajdonaként Berlinből irányították, de a pécsi igazgatóság továbbra is a bécsi központnak volt alárendelve.
A II. világháború után a MESZHART (közös magyar – szovjet részvénytársaság) keretei között működött, míg a magyar állam 1952 – ben visszavásárolta. Ezt követően a kapacitáspótló fejlesztéseket a hosszúhetényi területre koncentrálták, aknákat is mélyítettek (ezek tervezett mélysége 1000 m körüli volt). Ehhez kötődve az 1950 –es közepén új szállítási rendszert alakítottak ki, a hosszúhetényi kötélpályát, MÁV csatlakozással.
Az 1960 –as években az új gazdaságpolitikai irányváltás hatására a hosszúhetényi beruházások leálltak és inkább új területeket fogtak művelés alá, Béta felé terjeszkedett az üzem. Kihajtottak a II. szintről ide a külfejtés mellé egy léggurítót a szellőztetés különválasztása céljából, új főszellőztető megépítésével. A mélyszinti bányászkodás pedig lassan áttevődött a másodlagos területre, felsőbb szintekre.
1962-ben indították meg - a táróművelések felszámolása után - a Vasas északi külfejtést, (ennek elődjét) amely 1969-ig termelt, s pótlására 1968 végén kezdődött az új déli külfejtés. 1969 – ben 597.000 tonna volt az éves termelése az üzemnek.
A 60-as évek végén a 70-es évek elején az energiahordozó váltás miatt a mélyművelésű bányászkodás háttérbe szorult, a termelő létszám némiképp csökkent, és csak kismértékű fejlesztések történtek (a Keleti akna átbővítése, és átállítása szállítóaknává, ami a későbbi LIÁSZ programban kapott nagyüzemi szerepet). Az 1973 –as olajárrobbanás azonban újra előtérbe helyezte a szilárd tüzelőanyag bányászatát.
A földalatti művelés visszaesésének ellensúlyozására nagy erőfeszítéseket tettek a külfejtéses széntermelés fokozására. Ez vezetett el az önálló Külfejtési üzem megszervezéséhez Széchenyi-aknai telephellyel. A vasasi külfejtés 1975-től az újonnan létesült Külfejtési üzem kezelésébe ment át.
#
A 80-as évek. Az 1982-es év a mecseki kőszénmedence legellentmondásosabb éve volt. A 200 éves múlttal rendelkező, de a visszafejlődés határán vergődő vállalat a nagy fejlesztési - (*LIÁSZ)- program 1982. évi indulásával nagy ívű fellendülést, műszaki megújulást remélt, bár az ország politikai-gazdasági körülményei jogos kétségeket támasztottak a program megvalósíthatóságára vonatkozóan.
A Liász program (aknamélyítés, gépesítés, korszerűsítés, lakásépítés – munkástoborzáshoz) csak részben valósult meg.
Időközben a vájárlétszám rohamosan csökkent, ennek ellensúlyozására külföldi (lengyel és ukrán) munkaerőt alkalmaztak, az önköltség nagyarányban megnövekedett, jelentős mértekben a vállalattól független, külső tényezők miatt.
( megjegyzésként: A Vasasbányán 1986. februárban bekövetkezett fejtésomlás, az üzem legnagyobb tragédiája – pedig nagyban befolyásolta a mélybányászat megítélését.)
A nagyarányú költségemelkedés hatásait a szénbányászat nem ellensúlyozhatta a szénarák emelésével.
A teljes csődhöz 1989-tól a szénpiac hazai felbomlása vezetett.
A három fő fogyasztónál jelentkező piacvesztés végleg megrendítette a vállalatot. 1988- ban leállították a fejlesztési programot, félbeszakadt a munka, üzemen kívül helyezett létesítményeket hagyva maga után.
Az elhibázott fejlesztés (liász-program) leállításának és a szénigény rohamos csökkenésének hatására a Mecseki Szénbányák csődhelyzetbe került.
A szanálási eljárás (1989-90) még némi lélegzethez juttatta a vállalatot, de a fizetésképtelenség csak átmenetileg szűnt meg.
1991 elején a vállalat felszámolást kért maga ellen, melyet a SZÉSZEK hajtott végre.
Mindezek mellett 1990 –től István – akna bezárásával és a dolgozók egy részének átirányításával a termelői – irányítói létszámot szinten tartották. A termelés folyt - bányatüzekkel, nehéz geológiai körülmények között, a másodlagos telepek művelésével.
A VI/a szint feltárásával még bővítésnek indult a termelő kapacitás, azonban 1992-ben politikai döntés született: a külfejtéseken túl, Komló város érdekében a komlói bánya megtartása és a pécsi Vasas bánya bezárása mellett döntöttek.
A vasasi mélyművelésű bánya sorsa eldőlt, bezárásra ítéltetett.
#
A szénbányák és az erőművek összevonására (integráció) vonatkozó kormánydöntés és a lefolytatott szakértői vizsgálatok nyomán 1992. október l-jével kialakult egy ún. Összevont Széntermelő Üzem, amely már a tervezett integráció zökkenőmentes lebonyolítását volt hivatva szolgálni. A létszáma 2700 fő körül, termelőkapacitása évi 1400 kt körül volt. A miniszteri biztos által irányított átszervezés megtörtént, 1993. április l-jével létrejött az integráció, az ÖSZÜ a Pécsi Erőmű Rt. része lett.
1993. szeptember 30-án azonban Vasason befejeződött a mélyművelésű széntermelés.
Antracit Kft. kísérlete 1993.12.01- 1994.03.07. között.
A pécsi és (a szászvári) létszám nem mutatott hajlandóságot arra, hogy átmenjen az erőműi bányákhoz, inkább vállalkozásba tömörülve még egy ideig működtették a vasasi bányát bérelve azt az Fa-tól. A kedvezőtlen viszonyok mellett azonban hamarosan mindkét vállalkozás feladta a kilátástalan harcot.
#
Vasasbánya bezárása és az aknák tömedékelése 1994. december 31 –re befejeződött.
A külszíni fejtéses bányászat viszonylag új keletű a mecseki bányászkodásban. Az 1950 –es évek elején kezdődött. Kezdetben a külfejtési tevékenység, a külszíni széntermelés kiegészítő szerepet töltött be a mélyművelés mellett.
Itt, az aknáktól északra 1961. november 1-én vette kezdetét. A Mátraalji Szénbányák lett megbízva a feladattal, hogy a 3. telep fedőjében végezze a nyitóárok kialakítását, a 15 -20 m vastag lösztakaró leszedésével és a telepek fedőjében lévő takaró kőzetek (különböző palák, homokkő) robbantásos letakarításával.
A külfejtés a 3,4,6,8 és a 8 -10 m vastag 11. telep művelését célozta meg. Zachár Gyula bányamérnököt bízta meg az üzemvezetés a külfejtés műszaki irányításával. Ő látta meg azt a problémát, hogy a meredek dőlésű telepek lefejtéséhez nem szabad nyitóárkot indítani a legfekübb telepben a letakarítási arányra és költségekre való tekintettel. Ezért kidolgozott egy optimalizált telepítést, és így a 11. telep fedőjében lett megkezdve a tevékenység.
A szén kitermelése és szállítása Vasasbánya feladata volt. Két műszakban végezték a termelést. Lutz Nándor és Bátai Sándor volt a két csapatvezető. A ’60 –as évek második felében a géppark: 2db 1,5m3 –es kanalú cseh D-141 kotró, 1db szovjet E-302 –es kotró, 2 db SZM 100-as szovjet dózer, Dutra, majd később Gödöllő 111-es billencs dömperek. Ezekhez tartozott a külfejtésnél üzemelő javító műhely. Az összlétszám 45 fő volt.
1975 elején megalakult a MSZB Külfejtési Üzeme.
1975-1993 között a Külfejtési Üzem korszerűsítette a technológiát és jelentősen növelte a kitermelt szén mennyiségét. Termelése évről – évre növekedett, gazdaságosságát megtartotta. Viszonylag kevés létszámmal dolgozott, jó technikával, modern és nagy kapacitású gépparkkal rendelkezett.
1993-2001 között valósult meg az áramtermeléssel való integráció a Pécsi Hőerőmű keretében. Erre kormányzati döntés alapján került sor 1993-ban.
A Pécsi Erőmű RT, majd utódja a Pannon Hőerőmű Rt. - melynek fő részvényese a Magyarországon bejegyzett PannonPower HOLDING Zrt. - bányavállalkozóként üzemeltette a vasasi külfejtéses bányát. A termelést a Pécsi Erőmű Rt. Kőszénbánya Külfejtési Főmérnöksége, majd átalakulásuk után KŐ-SZÉN Kft. végezte 2004. december 31-ig.
Zárszó
A Baranya Megyei Bíróság 2005. november 23-án meghozta a végzését a Mecseki Szénbányák, mint adós ellen folyó felszámolási eljárásban. Kimondta, hogy az eljárást befejezi és a vállalatot megszünteti. Ez a bírósági határozat egy 14 éves eljárást, a felszámolást zárta le, majd a határozat jogerőre emelkedése után a vállalatot a cégjegyzékből is törölték. Törölték a cégek sorából azt a vállalatot, amely jogelődjeivel együtt az utolsó 60 évben a mecseki szénbányászatot jelentette. Törölték, nincs tovább! És nem csak a vállalat nincs tovább, de a mecseki szénbányászat sincs tovább. Nem csak a volt állami nagyvállalatok váltak a rendszerváltás áldozataivá, de esetünkben egy egész iparág. Ennek az egyik tisztességben megőszült tagja volt a két és fél évszázados múltra visszatekintő mecseki szénbányászat is.
A múlt század végén a bányákat bezárták, a bányák és a bányászok „küldetésüket befejezték, népnek hazát, házat, kenyeret, városnak, megyének és országnak gazdagodást, fejlődést adva”.
A külszíni széntermelést itt a Vasas Északi Külfejtésben 2004 végén fejezték be.
Azóta a GÖDÖR áll, várja a sorsát. Ami lehet rekultiváció, vagy akár a termelés folytatása is…... Az öngyulladások, valamint a földomlások miatt a bánya veszélyessé vált, őrt állítottak, földsáncokat emeltek, így a gödör látogatása nem lehetséges.
/Források: BKL - Bányászati lapok, Pécsi Bányásztörténeti Alapítvány kiadványai, Nem szól már a klopacska/
Azért pár szó mégis: Egy ideig még szinten tartották, legalábbis be volt kerítve. Múzeumi kőtárként szolgált. Később pár helybéli hajléktalan szállása lett.... Napjainkra elkezdődött a széthordás időszaka és szemétdomb jellege. Bárki, bármikor bemehet, odarondíthat, elviheti azt a semmit, ami még van.
Az egészben a legelkeserítőbb az, hogy a fantomépület az iskola szomszédságában, a buszmegállóban áll. Roppant balesetveszélyes kívül és belül egyaránt, és ki tudja milyen fertőzések táptalaja lesz a tavasz eljöttével.
Valamit kellene vele tenni! Ha a tulajdonosnak tervei vannak vele akkor kerítse be - akár építési területként. Ha nem kell senkinek - semmire (márpedig úgy tudom nem kell), akkor bontsa el! Tudom nem ez a leghumánusabb eljárás, de a jelen helyzetben ez lenne a legcélravezetőbb :(((
a post folytatása 2010.02.16 -án: Nem hagytak nyugodni a Mozinál látottak, ezért a fotóalbumot, egy mail kíséretében - aggályaimmal és gondolataimmal, ezt / rövidítve közölve itt - elküldtem képviselőnknek:
"......... készítettem pár fotót a moziról kint - bent. Mivel a szomszédságában - igencsak közelében élek, nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet még ott, és mi is van ott. Őszintén szólva nagyon régen jártam én ott bent, amíg be volt kerítve eszembe sem jutott. Most is csak azért, mert láttam a napokban jó pár kissrácot az udvarában rohangászni. Igen, én is bemerészkedtem, és megmondom őszintén borzongással teli utálattal tettem. .................................................
Én azt hiszem, vallom, hogy vasasi (és pécsi) lakosként fel kell hívnom a figyelmet erre a fokozottan balesetveszélyes romló - bomló épületre. Gyakorlatilag tárva - nyitva, az megy be aki akar (ha arra vetemedik), elvinnivaló sincs már szinte semmi benne, a téglákon és ajtókereteken kívül.... Ami elképesztő az, hogy a régi gépházhoz vezető lépcsőn bármikor - valamelyik "bátor" kiskölök (nagyon finoman fogalmaztam azok jelentős részéről akik jelenleg a vasasi suli diákjai) nagyon komoly balesetet szenvedhet. Ami a moziteremben van az pedig egyszerűen elképesztő. Körülbelül a szeméttelep a megfelelő kifejezés rá. Patkánytanya lehet, fertőzések gócpontja a buszmegálló mellett, az iskola és sok család szomszédságában.
Nem tudom ki a tulajdonos, az önkormányzat - e, vagy sem. De azt tudom, hogy ez így nem maradhat! Megoldás lenne akár a bejáratok befalazása, veszélyes lépcsők elbontása (azokat kb. a szentlélek tartja) és a körbepalánkolása, építési - bontási területté nyilvánítás, bár nem hiszem, hogy valaki ezt megvenné, átépítené, vagy bármilyen elképzelése lenne vele mostanság.
Tudom azt, hogy a városnak, most ezer más dolga van az EKF -el kapcsolatban. És örülök is, hogy épül - szépül Pécs. De mi - Vasason élő Pécsiek vagyunk, az adót te is - én is - mi is Pécs városának fizetjük. Azt gondolom jogosan, annyi nekünk is megjár, hogy legalább az ilyen veszélyforrások ellen tegyünk valamit. Én ennyit tudok tenni, felhívom rá a figyelmet.........."
És ma választ is kaptam:
"Jó hírt tudok Veled közölni. Kb. 3 évi hadakozás után talán tavaszra-nyárra eljutunk oda, hogy a mozit lebontják.
Az épület a Baranya megyei Önkormányzat tulajdona. Számtalan levelem után még Tasnádi Péter polgármester és Dr.Papp Judit jegyzőnő is levélben kérte a mozi elbontását a Bm.-i Önk.-tól. Ezt eddig nem sikerült elérni. Nem csak a pénzhiány volt az oka, hanem a hatályos rendelkezések értelmében az akkor 10-15 MFt-ra értékelt épület bontása nem volt lehetséges. Most, hogy a válság miatt az ingatlan árak lezuhantak, és ezáltal az épület becsült ára is csökkent, így lehetőség nyílott az épület szanálására.
A Bm.-i Önk. GESZ vezetőjének múlt héten adott tájékoztatása szerint a bontás ügye bemegy a bizottság elé, és a közeljövőben a bontás el fog kezdődni.
Köszönöm a képeket, éppen jól jöttek, továbbítottam a GESZ vezetőjének, valószínűleg beteszik a bizottsági anyagba......"
Örültem a dolognak - tényleg, még akkor is ha elbontják a vasasi múlt egy darabját......
